Az írást Vándor Tamás készítette a Balatontipp Ó, a Balaton, régi nyarakon élménypályázatára.
1977 derekán különösen forró július perzselte végig az ország egészét. A pesti flaszter olvadozott a hőségben, a buszmegállók előtt összegyűrt abroszként hullámzott az útburkolat. Még a térre sem jött le senki a haverok közül, ritka alkalom, hogy a beton pingpongasztal körül sincsenek forgózó gyerekek.
– Csókolom, Karesz itthon van? – csöngettem fel osztálytársamék lakótelepi otthonába a vadonatúj kaputelefonjukon.
– Tomi te vagy az? – kérdezett vissza anyukája – Gyere fel, mindjárt visszaér, leküldtem egy zacskó tejért a Közértbe.
– Inkább elé megyek – köszöntem el, majd a parkon átvágva indultam a bolt irányába, ahonnan az összes lehetséges útvonalat szemmel tudtam tartani. Még tíz óra sem lehetett, de már dőlt rólam a víz. Igyekeztem az árnyékos részeken haladni, amikor az egyik félreeső padon megláttam a haveromat elmaradhatatlan farmerdzsekijében. Háttal ült nekem, de így is biztos voltam benne, hogy ő az. Nincs még egy ember, aki ebben a kánikulában képes dzsekit húzni, csak azért, hogy menőzzön az Ecserin beszerzett ruhadarabjával.
– Nem is tudtam, hogy bagózol – leptem meg váratlanul.
– Szia, kérsz egyet? – nyújtotta felém a félig telt cigarettásdobozt.
– Románc? Hagyjál már!
– Amúgy mizu? – kérdezte Karesz, miután elnyomta a csikket.
– Le kéne mennünk a Balcsira, állítólag huszonhat fokos a víz.
– Muterod elenged?
– Viccelsz? Mindjárt tizennyolc leszek. Miért, a tiéd nem? – kérdeztem vissza.
– Nálam fater a gyenge pont, de szerencsére kiküldetésen van, és csak a jövő hétvégén érkezik haza, úgyhogy indulhatunk. Józsinak ne szóljunk?
Józsi szintén a harmadikat végezte, de másik gimibe járt, mi csak a telepről ismertük őt. Egyike volt a legjobb focistáknak, folyton a kiserdő melletti réten rúgta a bőrt. Most is ott találtuk, ahogy egyedül dekázott félmeztelenül a hevenyészve összetákolt focikapu tövében.
– Benne vagyok – felelte kérdésünkre. – Mikor indulunk?
Másnap délelőtt a tíz-harmincas gyorsított személlyel robogtunk a Balaton irányába. Szántódig váltottunk jegyet, mert Józsi nagynénjének volt ott egy telke, és azt reméltük, megengedi majd, hogy felállítsuk a kert végében a sátrunkat. Csakhogy Rózsi néni kiadta a nyaralót két német családnak, így a ház mögötti területet most egy Opel és egy Wartburg foglalta el.
Csalódottan indultunk a rév irányába, ahol emlékeim szerint egy hangulatos kemping terült el. Elkeseredésünket csak fokozta a bejárati kapun lógó MEGTELT tábla.
– A móló előtti partszakaszon láttam néhány kajütös vitorlást lehorgonyozva. Úgy tűnik, nincs rajtuk lakat, meghúzhatnánk magunkat éjszakára az egyikben – találta ki Karesz.
– És ha megjön a tulaj, vagy kiszúrják a zsaruk? – vetettem el az ötletet. – Szerintem lessük meg, milyen a terep ott a fák mögött – mutattam az úttest túloldala felé – elcsövezhetnénk a szántóföld szélén is, csak találjunk egy nyugis placcot.
Mindketten Józsira néztünk, aki egyre csak a bikinis csajokat stírölte foncsorozott napszemüvege mögül.
– Mi van? Ja, szerintem nézzük meg előbb a KFKI kempinget, ott sosincs teltház és van rendes slozi.
Szerencsére a Móricz Zsigmond utcai kempingben jóval kevesebben voltak, így megengedték, hogy felállítsuk a sátrunkat az eredetileg csak vállalati dolgozóknak szánt helyen. Ahogy bevertük az utolsó cöveket is, azonnal a partra indultunk, hogy magunkat a vízbe vetve leljünk felfrissülésre.
A strandolók létszámán látszott, hogy szabad szombat van, úgy hemzsegtek a gumimatracos fürdőzők a vízen, mint pokrócok a zsúfolt Palatinus strand füvén. Mellettem egy termetes néni teherautó gumibelsőjébe préselve magát ringatózott a hullámokon. Orrára egy cseresznyefa levelét helyezte, kiváltva ezzel a Fabulon naptejet. Kicsit távolabb egy fiatal kölyök dobálgatta egyedül a labdáját a csípőig érő vízben.
– Beszállhatunk? – kiabált felé Józsi. – Négyesben tudnánk fejelni is.
A srác kapott az alkalmon, hogy újdonsült barátokat szerezhet.
– Hozok valamit kapunak – felelte, és kiment a nádas szélére, hogy négy erősebb szálat törjön.
A vidám fejelő csata akkor ért a csúcspontjára, amikor két lány megállt a közelünkben, és kuncogva nézték, ahogy elvetődünk a vízben. Az alkalmi közönség az én erőmet is megsokszorozta, látványos stukkolással sikerült a kapuba juttatnom a labdát. Amikor kiemeltem a fejem a víz alól, látom, hogy a haverjaim már a lányokkal kokettálnak. Kiderült róluk, hogy az NDK-ból érkeztek, és semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek, így Karesz nem sokra jutott az oroszórán tanultakkal. Józsi minimális német tudására hagyatkoztak, de ez szemmel láthatóan nem zavarta őket az udvarlásban.
– Neked nincs egy nővéred, Öcsi? – fordultam a tizenkét év körüli fiúhoz, aki nem értette, hogy miért lett vége ilyen hirtelen a játéknak. A légből kapott kérdést viccnek szántam, ezért meglepődtem a válaszon:
– De van. A révnél dolgozik.
– Miért, hány éves?
– Tizenhét. Minden nyáron ott dolgozik, hogy legyen steksze.
– Ide figyuzz! Meghívlak egy fagyira, ha bemutatsz neki.
Több se kellett a srácnak, akiről időközben megtudtam, hogy Ferinek hívják. Pólót húztunk magunkra, és úgy, ahogy voltunk, vizes fürdőgatyában elindultunk a móló felé.
– Sajnos, ahogy látom, most Tihanyban van – mutatott Feri a félsziget irányába, amikor kiértünk a kikötőbe.
– Hajón dolgozik? – kérdeztem meglepetten.
– Igen. Jegyszedő, takarító és mindenes a Kisfaludy kompon. Amíg visszaérnek, megehetnénk azt a fagyit – nézett rám széles vigyorral az arcán.
– Itt egy bélás, vedd meg magadnak, én nem kérek!
Hamarosan visszaért, tölcsérrel a kezében. Nyelve vesztésre állt a hőség olvasztó tempójával szemben. A csavartmintás, csoki-vanília fagylalt olvadozva folyt végig a kezén.
– Ott áll fent a hídon – kiáltott fel, amikor az érkező komp úgy kétszáz méterre lehetett tőlünk.
A kapitány fülkéje melletti balkonon egy vékony lány kapaszkodott a korlátba. Tekintetét előre szegezte, mintha éppen azt fürkészné, ki az a pasi ott az öccse mellett? Sötétkék sortja és csíkos pólója feszült formás testén, hosszú, szőke haját meglebbentette a délutáni szél. Éreztem, hogy az államat feljebb kell emelnem, ha nem akarom eltátani a számat.
Végignéztük, ahogy leszállnak az utasok, és az utolsó autó is legurul a fedélzetről. A lány mosolyogva közeledett felénk.
– Hát ti? – kérdezte csilingelő hangon.
– Réka, ő itt Tamás. Tamás, Réka – mutatott be egymásnak a kisöccs huncut mosollyal az arcán.
– A strandon ismerkedtünk össze, és meghívott egy fagyira.
Fogadtam Réka kinyújtott kezét, és nem túl keményen, de határozottan megráztam. Ahogy valószínűtlenül kék szemébe néztem, olyat éreztem, amit addig még soha. Testemet bizsergés járta át, agyamba adrenalin szökött, és abban a pillanatban tudtam, örökké vele szeretnék maradni. Megszűnt körülöttem a világ, észre sem vettem, hogy közben Feri otthagyott minket.
– Itt nyaralsz Szántódon? – ébresztett fel a kérdés ámulatomból.
– Igen. Illetve csak hétvégére jöttünk le a haverokkal. Holnap már megyünk is haza – nyögtem ki, és máris megriasztott a tudat, hogy csak egy napom maradt arra, hogy Rékát elbűvöljem.
– Meddig dolgozol? Nincs kedved találkozni utána? – tértem rögtön a lényegre.
– Szívesen találkoznék, de munka után egyből hazamegyünk Veszprémbe. Viszont holnap újból itt leszek, ha van kedved, gyere ide napközben! Most mennem kell, szia.
Sietve indult a komp irányába, de néhány lépés után visszanézett, és intésre emelte a karját. Arcán a mosoly beragyogta az egész partszakaszt.
Vasárnap reggel izgatottan ültem ki a sátor előtti padra, és az otthonról hozott kifli csücskével próbáltam kibűvészkedni a májkrémet a dobozából. A fiúk egész este a helyi diszkóban ráztak a német csajokkal, alig vártam, hogy felébredjenek végre. Nem ismertem a komp menetrendjét, de biztos voltam benne, hogy kilenckor már van forgalom, én meg itt punnyadok a két szerencsétlennel, ahelyett, hogy szívem választottjával múlatnám az időt. Tíz órakor elfogyott a türelmem, és egy papírfecnin megüzentem nekik, hol vagyok, majd elindultam a kikötőbe.
A Kisfaludy most is Tihanyban vesztegelt, de a jegyárus hölgytől megtudtam, tizenegy-húszkor innen kell, hogy kifusson a komp Szántódról. Váltottam rá jegyet abban a reményben, hogy ha nem szállok le a hajóról, a visszautat ingyen megúszhatom.
Kedvenc kompom ütemterv szerint közeledett, fekete kéményei okádták a füstöt. Ezúttal Rékát nem láttam a hídon, mint tegnap, de ez nem szegte kedvem, és ahogy lehetőség nyílt rá, elsőként léptem a fedélzetre. Akárhogy kerestem, sehol nem találtam a lányt, ezért az egyik matrózhoz fordultam.
– Elnézést, nem tudja, Rékát hol találom?
– Gőzöm sincs, ma még nem láttam – válaszolta, miközben tekintetével végig mért. – Talán kérdezze meg az apját! – mutatott fel a kapitányfülke felé.
Az apját? Erre nem számítottam. Felpillantottam, de az ablak tükröződő fénye miatt nem láttam be. Végig néztem magamon, fehér pólóm kissé meggyűrődött a sportszatyromban, de tisztának tűnt. Farmergatyám alja enyhén rojtos volt már, de nem nevezném topláknak. A hajamat megmostam reggel, remélem, az öreg tolerálja majd, hogy a vállamig ér. Elindultam a hídra vezető lépcsőn, amikor a komp hangos morajlással eltávolodott a parttól.
– Mi a fenét keres maga itt? Húzzon el a lépcsőről! – kiáltott rám egy szakállas pofa odafentről.
– Elnézést, én csak… – de a mondatot már nem fejeztem be.
Ahogy megláttam zord tekintetét a sapkája sildje alatt, éreztem, hogy nem ez a legjobb pillanat a bemutatkozásra. Éppen csak, hogy a faláb és a kampós kéz hiánya különböztette meg Fekete Szakáll kalózkapitánytól.
Ezek után esélytelen volt, hogy elbújjak a kompon, így leszálltam Tihanyban, hogy jegyet vegyek visszafelé. A hajóállomáson még tettem egy kísérletet, és egy ott dolgozó nénitől megkérdeztem, nem látta-e Rékát.
– Ma nem láttam, csak tegnap este. Kicsit hangos volt vele az apja.
– Hangos? Miért, mi történt?
– Valami olyasmit mondott neki, hogy „Egész délután csak bambultál ki a fejedből. Úgy jársz-kelsz, mint valami szipós.”
A délutánt azzal töltöttem, hogy Ferit kerestem a strandon, hátha megtudok valamit a nővéréről, de hiába. Este indultunk vissza Pestre, előtte még megkértem a fiúkat, ugorjunk ki a komphoz. A Kisfaludy utolsó járata az aranyhidat keresztezve úszott be a kikötőbe, de a lány alakja örökre eltűnt a szemem elől. Azóta bármikor a Balatonon járok, mindig odakanyarodok a kikötőhöz, és elrévedve figyelem a beérkező kompok kapitányi hídját.
Vándor Tamás
•
Az írás az Ó, a Balaton, régi nyarakon élménypályázatra készült. A szerző a pályázat harmadik helyén végzett. Jutalma a balatonalmádi Jóbarátok Halsütöde tízezer forint értékű meghívása volt.
Ajánljuk még:
-
Dr. Péti Miklós – A Fox I. expedíció hiteles története
-
Kiss Laura – A régmúlt gyerekkor és a közelmúlt Balatonja
•
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel a Balatontipp.hu heti hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat és tájékoztatónkat itt olvashatja)
