Plósz Sándor – Tihany természetrajza és természeti, történelmi értékeiről

Az alábbi írást Plósz Sándor tájrendező, ökológus ajánlotta fel közlésre a Balatontippnek. A 79 éves szakember egyéni látásmódjával, emlékek felidézésével mutatja be balatoni munkájának egyik helyszínét, Tihanyt. A megtisztelő ajándékot örömmel fogadtam, és abban bízom, hogy az írás olvasóink előtt is új ablakokat nyit a félsziget megismeréséhez – gyá.

 

Geológiai, földtani múlt

A Tihanyi-félsziget mai formáját és értékeit évmilliókkal korábbról kell kezdeni, hogy megértsük a mai, tegnapi táj csodáját.
A Balaton kialakulása előtt, mintegy 8-10 millió évvel ezelőtt a Pannon beltenger utolsó stádiumában a tenger partjai mosták a felszín alól a Permi vörös homokkő alzatból kiemelkedő vulkáni hegy lábát. Bár az időpontok, korok körül viták vannak, de a Ciprián-forrás táján található Tihanyi kecskeköröm (Congeria ungula caprae) tanúsítja a tengerparti turzás helyét,ahol a kisodródó kagylók feltöredeztek és összetorlódtak. A kagyló megvastagodott összekötő része kopott le köröm alakúra. (Ezek a töredékek Tata homokbányáiban is meglelhetők.)
Vulkánosság hosszan elhúzódott, ezt tekintik a geológusok a Balaton-felvidéki vulkánosság kezdetének, amelyik a Tapolcai medence vulkánjainak bazaltkitöréseivel és a Bakonyalja Agártető bazalt-fennsíkjaival csúcsosodott ki mintegy 5 millió évvel ezelőtt.
Tihanyi vulkánosság többszörös hosszú ideig tartó tufa, kő és hamuszórás volt döntően. Három kitörési centrum: Belső-tó, Külső-tó, Rátai csáva. Ez a három kitörési pont építette fel a mai félsziget főbb formáit, a félsziget peremhegyeit és belső domborzati tagozódását.

Földtani történések legérdekesebbje a félszigeten az utóvulkáni gejzír tevékenység. Több mint 100 kitörési pont volt, ahol a melegvíz oldott sói forrásmészkő kúpokat épített. Ma már az elhibázott természetvédelmi intézkedések miatt csak keveset láthatunk, a legérdekesebb formációk, a barlangrendszerek elpusztultak, de erről majd később még beszélünk.

Ez a gejzír tevékenység nagyon hosszú ideig tartott, aminek tanúja lehetett talán a neandervölgyi ember is, 50-80000 éve volt. Később még szó lesz róla.
Geológiai korokból még a jégkorszakokat kell megemlíteni, mert az utolsó 6-800 000 év lenyomatát, rétegeit, amely a korok klímájának, növényzetének lenyomatát tükrözi a Fehérpart (európai geológiai szelvény), és a táj lágy domborulatain és formációin is megfigyelhetjük.

A beszakadt vulkáni kürtőkben, kalderákban kialakultak a tavak, a további változások többségét már az ember okozta.

Emberi tevékenység Tihanyban

A ma ismert legkorábbi emberi nyomokat a neandervölgyiek vagy más későbbi, kőkorszaki emberek hagyták. A Külső-tó déli részén szőlőtelepítést előkészítő mélyforgatás során egy kisebb gejzírkúp elszántásakor kőeszközöket és ősemberi telephelyet forgattak ki, ez kb. 1974-ben történt, amikor a Badacsonyi Állami Gazdaság az elkobzott apátsági tulajdonú területeken szőlőt telepített. Rövid újdonság, majd mély hallgatás, a telepített szőlő, ápolt és eltakart. Jött a Tihanyi vörösbor, az egykori Tihanyi fehér helyére. Az ÁG másik haditette a Rátai csáva láprét, mocsárrét területének elpusztítása egy középen meghúzott mély árokkal, amivel a területet ki akarták szárítani. Szerencsére ez nem sikerült, csak a láprét pusztult el, de szőlőt nem lehetett oda telepíteni.

Az ősemberi és ember-ősi tevékenység után Tihany hadászati jelentőségét is meghatározóan a Balaton vízszint szabályozásáról kell említést tennünk. Részletesebben ezt, Bendefy László – V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969) könyvében ismerhetjük meg.
A Balatonnak midig volt lefolyása az un. Sió-bozóton át a Dunába. A rómaiak az utak és átjárók, Fenéki átjáró (Valcum) érdekében szabályozták a tó vízszintjét. A korábbi magasabb vízszintek nyomait ma is láthatjuk az északi part Római utak nyomvonala alatti nádas sávokon. Ebből is látszik, hogy a nád nem vízinövény, csak tűri a vízborítást is…!
A Római kor után a zsilip, a kezelés híján megszűnt működni, és a tó változó vízszintje hol szigetté, hol félszigetté tette Tihanyt, Fonyódot és Szigligetet. Ezeket a védhető helyeket sokszor, a várható támadások előtt a tó vízszintjének megemelésével biztonságosabbá tették. A török korban is csak árulás következtében tudták elfoglalni Tihanyt a törökök. Az áruló elvezette őket a cikkcakkban vezetett dorongúton a félsziget bejáratáig.
A kora-rézkor Kr.e. 1000-1500 körül az Óváron alakította ki földvárát. Sáncai mögött a késő-bronzkorig Kr. idő, emberi megtelepülés nyomait találta meg a régészet.

A tervezés során egy érdekes eset történt. Dr. Jakucs Pál professzor készítette a növényföldrajzi szakvéleményt, aminek alapján készítettem a tájrekonstrukciós tervet. Ő ide melegkedvelő tölgyest javasolt, amit én opponáltam, vitattam. Mivel a várból a kilátás, a sáncok alatt a legeltetés valószínű fontosabb volt e korban, itt erdő soha nem lehetett. Döntő bírónak felkértük Dr. Zólyomi Bálint archeo-botanikust, aki fúrásmintákból nyert virágpor-analízisből megállapította, hogy én nyertem az 5 liter igazi, – mert akkor még igazit is termeltek -, csopaki rizlinget. Három napi együttes kiszálláson elfogyasztottuk, nagyon jó beszélgetések mellett.
Korban vitatott kis népcsoport a Halomsíros kultúrák emberei is letették jelüket, három „kunhalom” formájában, amit a temető és sportpálya mellett láthatnánk. Rómaiak nyomairól én nem hallottam itt, de lehet, hogy akkor hiányoztam az iskolából.
Eljutottunk a Honfoglaláshoz, Árpád-házi királyainkhoz, akik közül itt kiemelkedik az 1015-ben született I. András (kir.1046 – 1060), aki a Tihanyi Bencés Apátságot alapította. Az alapítólevélről az Atyák mindenkor részletes ismertetést adnak, én csak annyit jegyzek meg, az abban talált magyar szavak, mondatrészek leírását úgy kell tekinteni, hogy azt latinul író papok tették, amikor még a magyar hangzókat a latin betűs átírás nem egységesítette, mintha itt többségünk franciául nem tudónak kellene leírni egy francia szót, vagy mondatot hallomásból. Kb. olyan kibogozható lenne. – Megemlítem, hogy Marsigliani, olasz hadmérnök 1600-as évek végén Erdélyt járva talált egy rovásbotot, amin a keresztény ünnepek és névnapok voltak felírva (róva). Kiejtésük, írásuk teljesen megfelel a mainak, néhány esetben tájszólási formában. A rovásbot kormeghatározását kb. 1300-as évek végére teszik a szentek névünnepei alapján. De azt is hozzátehetjük, hogy Mátyás király1478. évi V. törvénycikke az adókat felrovatta, kirótta, „mert a nép azt ismeri”. Évszázadokkal korábbi, 670-től itt élő avar-magyar nép, a szarvasi tűtartó, vagy a környei íjlemez felirat, magyarul rovott szövege is bizonyít.
I. András korában települtek meg az Óvár oldalában a görögkeleti remete barátok. A remetelakok, Barátlakások a sziklába voltak bevájva, néhány helyiség máig megmaradt. Kápolnájuk is kőbe vájt volt, a Ciprián-forrás vízét használták. (Itt még nem volt egyházszakadás.)

Tihanyban a törökkor előtt három falu volt, aminek templomromjai megtalálhatók. Volt az Apátság, a kiszolgáló és halászfalu, Sajkod felett a félsziget nyakánál az Apáti nevű falu, és a rév felett Újlak.

A török korban az Apátságból végvár lett. Talán a régi templom köveivel fedték le az altemplomot, és ezért maradt meg bolygatatlanul az utókorra, mint az egyetlen hiteles Árpád-kori királysírunk. A vár egyik kapitánya 1558-ban, Takaró Mihály, a professzor azonos nevű őse volt. Apáti és Újlak elpusztult, csak a templomok romjai emlékeztetnek a múltra. A török kor szinte egyetlen emléke egy dűlő név, Szarkádi erdő és -dűlő. Kádi a török bíró és adószedő, háza talán itt van a szomszédban Alsóörsön.

A második „törökvészt” a kommunizmus és a közel-múlt-jelen Piroschka, Gulasch-a, a tömegturizmus és az elhibázott természetvédelem jelenti. Mielőtt erre rátérnék, egy egykor volt néprajzi érdekességről kell megemlékeznünk, ez a Tihanyi látotthal halászat. Herman Ottó írja ezt le legképiessebben könyvében. Ősszel a garda nagy csapatokban jelent meg a félsziget körül és ilyenkor a halászbokor apraja-nagyja kivette a részét a munkából. A hal-látó helyeken, peremhegyek kiszögelésén, magaslatain elhelyezkedő látó emberek figyelték a vizet, és megjelent a garda látványos foltja, akkor ismert jelekkel vezették a halászbárkákat a csapat köré. A látóhelyek ma is megvannak, néhányukról még ki is lehet látni a vízre. A vízen megálló és háló-vonó helyeket, akadókat neveztek meg. Tán ma már csak az én térképemen láthatók ezek a megnevezések. A mára a Balatoni halászat a halászbokros, (nem nagyhálós, elektromos), mind sajnos megszűnt. Pedig ez is jó idegenforgalmi bemutató lehetne, a múlt tudásának, szokásainak megőrzésére, és a balatoni éttermek is kapnának belőle.

Tájrendezés, természetvédelem a terv alapján – ebből csak a Külső-tó rehabilitáció valósult meg, azt vállalom! A Külső-tó rekonstrukciója a terv szerint valósult meg, Szabó Sándor erdőmérnök, akkori gyakornok jóvoltából. Azóta történt változásai részben természetesek, részben a mai un. tudományos nád- és tógazdálkodás, védelem felelősségét terheli. De azért egy gyönyörű tájképi elem, „vizes élőhely” változatos élővilággal.

Tihanyban unikális (egyedi) talán csak az a három pókfaj amit Dr. Loksa Imre zoológus talált meg. A kabócák amelyek akkor az országban szinte csak a Sajkod feletti „Citromos” oldal erdeiben cserregtek, ma már közönségesek szinte a Mátra csúcsán is. Tihanynak igazi növénytani ritkasága sincsen, de a geológiai értékek, formák és azok kihangsúlyozása volt a mi fő elképzelésünk. Nem kertészek és erdészek gyomlálgatásával, hanem a gyepek legnagyszerűbb fenntartóival, a marhákkal, birkákkal és kecskékkel javasoltuk, ugyanúgy ahogy szinte ezer évig tették. A Gejzírmező lankás dimbes-dombos területén száraz füveiből kiemelkedett néhány molyhostölgy, virágos kőris csoport jelezve a gejzírkúpokat, amelyek koronáit a cserszömörce őszi csodálatos színezése ékesítette.
A tájidegen fásszárúakat, fenyő, akác, bálványfa, stb. az erdészek alakították volna szép feladatként honos állománnyá. Nem tettek semmit, legfeljebb az Apátság támfala előtti akácokat vágták vissza a kilátás érdekében.
A fenntartó erdészet a Közbirtokossági területeket „államosította” az állattartást megtiltották, feketefenyőt telepített,- és hagyta az egész területet szubmediterrán tüskésbozóttá alakulni. Néhány gejzírkúpot felnyírt, mint egy tonzúrás barátot, amihez tüskés alagutak vezetnek.
Az alagútról jut eszembe a legérdekesebb képződmény. A vizsgálatok időszakában a területet járva egyik másik gejzírkúp nagyon dobogott, mintha üreg lenne ott. Az egyik oldalán egy nyíláson be tudtunk hatolni a kőzetlemez alá (a földet kimosta a víz alatta), és egy kb. 6 m mély gejzírkürtőt találtunk. Tovább mászva-kúszva a lemez alatt eljutottunk egy másik kürtőhöz, majd egy harmadik is bekapcsolható lett volna a barlangjáratba. A szakértő geológussal, Fodor Tamásné Pirosával, azt terveztük, hogy alulról egy pincéből „futóárokkal” elérjük a kőzetlemezt és alatta egy járható árokkal összekötjük a kürtőket.
Az akkori természetvédelmi vezetőnek tetszett, pénz nem volt rá. Az erdészek feketefenyőt telepítettek a területen, aminek gyökerei széttörték a marhákkal is járt kőzetlemezt. Mára a fenyők is pusztulnak, a Belső-tó mellett, mint a droidok, szürkemarhák bemutató karámja büszkélkedik.

A tó mellett a „Kotyogós kávézó” fehér mészkőből épült falai éktelenkednek a szemem előtt, pedig mi kőbányát is terveztünk a helyi építési szokásokhoz – vagy Tihanyi rakott kő, vagy fehér meszelt fal -, hogy ilyen tájidegen elemek ne épülhessenek. Talán az elkövetkező években el lehet kezdeni a tájrekonstrukciót (én már nem hiszek benne).
Az Óvár oldal szintén bebokrosodik – lehetőleg sok tájidegen elemmel -, a tetején tán már uszodák is vannak. Gödrös, amit úgy terveztünk, hogy a félsziget belseje felé nem néz épület, ma tornyosodik. – Korbonits Dezsőné városrendező építészünk nagy eredménye, hogy a skanzen szerű halásztelep gyönyörű házai mellől elpucolták a 10×10-es manzárdtetős épületet.

Hála Isten a Kálváriát helyreállították, az Egyház ezt-azt visszakapott. Szerénységgel kell élni vele!
Én még ma sem bánom, hogy kihagytam a szerencsémet: „Mérnök úr! Vonja be a telkemet belterületbe, – hisz a szomszéd, fele a magáé -,” Nem tehettem, mert zavaró lett volna a tájban a beépítés. Visszhangja ennek sem lesz.

Plósz Sándor
tájrendező, ökológus

Jelen írás a Balatonról a jövőnek című könyv kéziratának részlete, az Ahogy elkezdődött fejezet része.
Tihany tájrendezési terve 1969-1974. “Az első – mai értelemben is és a nemzetközi gyakorlatnak is megfelelő – tájrendezési tervek a VÁTI-ban a 70-es évek elején készültek (Misley Károly és Plósz Sándor)” Csemez Attila, Tájtervezés – Tájrendezés, 1996. egyetemi tankönyv, (80. old.).

A szerző kiegészítése
Két gondolat maradt ki a cikkből:
1. A Tájrendezési terv összefoglaló foto-térképét, a Műszaki leírást, előírásokat és a Gejzírmező tájrekonstrukciós tervlapját megőrzésre az Apátságnak adtam át. Ez véletlenül maradt ki.
2. Az Óvár tűzivíz medencéjében pancsikolók, az un. rendszerváltás haszonélvezői. Nem ők az okozói. Okozói az un Önkormányzatok, a tervezők, a regionális tervező és felügyelő főhatósága, az un. hatóságok akik mindezt engedélyezték és „elintézték”. (….. nincs szaga)

Ha érdekesnek találta az írást, segítsen azzal, hogy megosztja, ajánlja ismerőseinek is!

 

Iratkozzon fel a balatontipp.hu hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat és tájékoztatónkat itt olvashatja)