Alsóörs – Véresen komoly naivitás – Zongor Gábor kiállítása

A jogászként, közigazgatási szakemberként dolgozó Zongor Gábor festményeiből nyílt kiállítás az alsóörsi Török-házban.

 

A Veszprémben élő 63 éves művészt, közigazgatási, önkormányzati, közéleti munkásságát Hebling Zsolt polgármester mutatta be. Képzőművészként dr. György István jogász ajánlotta a hallgatóság figyelmébe.

Mint a kiállítás egyik képe is jelzi, Zongor művészi rokonságot vállal a 19. század második felében és a 20. század elején alkotó francia Henri Rousseau-val, vagy ahogy civil foglalkozása alapján hívták, vámos Rousseau-val. Úgy tűnik a közigazgatási munka többeknél ezt a stílust hozza elő.

Természetesen más volt Henri Rousseau naív stílusa és más Zongoré. Nekem úgy tűnik, Zongor Gábor képeiben több a fanyar humor, s néha talán a tiszta keserűség. Kicsit olyan, mintha Hieronymus Bosch és Vankóné Dudás Juli összefutott volna egy alkotótáborban, de valaki még a Karnaki templom falfestményeinek készítői közül is ideugrott 4500 évvel ezelőttről, hogy Zongornak tanácsokat adjanak a festői munkájához.

Persze az enyém valóban csak egy naív megközelítés.  Ezért talán jobb is lesz, ha mindenki a saját álláspontját alakítja ki a képekről. Ehhez idemásoltam néhány reprodukciót.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az igazi hatást persze élőben, eredeti valójukban érik el Zongor Gábor képei is. Alsóörsön a Petőfi köz 2. szám alatti Török-házban látható kiállítás augusztus 3-ig tekinthető meg naponta 14-19 óráig.

---

Frissítés – közben hozzájutottam György István megnyitó szövegéhez, ami sokat segíthet Zongor Gábor jobb megismerésében.

Tisztelt Polgármester Úr!
Kedves Gábor!
Hölgyeim és Uraim!

Zongor Gáborral évtizedes közigazgatási-szakmai kapcsolat és ebből táplálkozó kölcsönös szimpátia köt össze, amit egyes széplelkek akár barátságnak is mondanának. a művészet világában csak, mint amatőr fogyasztó veszek részt. Nézzék el ezért nekem, hogy megnyitómban a közigazgatás és a művészet viszonya is erőteljesen feltűnik.

Kedves Vendégeink!
Zongor Gábor, aki egyfelől kisnyugdíjas közigazgatási szakember, másfelől aktív festőművész elérkezett abba a korba, amikor már – természetesen nem a véglegesség igényével – fel lehet villantani életéből, munkásságából kiragadott képeket. Ezek a képek részben a képzelet szülöttei, de Gábort ismerve pont olyan hihetők, mint maga a valóság.
Hogyan lehet valaki egyszerre az egymást követő jogászgenerációk mindegyike által a létező legszárazabb, a szellem és a kellem legkisebb jelét sem felmutató jogág és szakma: a közigazgatás elkötelezett művelője, s ugyanakkor a művészetek királynőjének hűséges alattvalója? A választ 1953-ban kell keresnünk.
A jelzett év június 11. napján a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel többször kitüntetett mosonmagyaróvári Rákosi Mátyás Kórház és Rendelőintézet Ratkó Anna szülészeti osztályán épp túlteljesítik a tervet. Az e napra betervezett 11 újszülött egészségesen, pirospozsgásan, a jövőbe vetett bizakodó tekintettel gügyög pólyájában.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a tervtúlteljesítést biztosító, 12-dik baba, Zongor Gáborka némileg más, mint a többiek. Ellentétben velük, ő folyékonyan beszél, s így alkalma nyílik kiselőadásokat tartani a csecsemőknek Hegel világképéről, állam- és közigazgatás felfogásáról.
Valamelyest az is szokatlan, hogy Gáborka a mózeskosárban a helyi tanácsokról szóló 1950. évi I. törvényhez készít meseszerű illusztrációkat.
A kisbabára – az egyik nővérke által készített politikai hangulatjelentésből – felfigyelnek a megyei vezetők, felismerik kivételes tehetségét és egyengetik pályáját. Gábor mindig arról álmodott, hogy ha majd egyszer elkerülhetetlenül dolgoznia kell (ne felejtsük el: az álmodozások idején a közveszélyes munkakerülés még a Btk-ba ütköző tényállás), akkor az általa vállalt munka mennyisége és az érte kapott juttatás minél fordítottabb arányban álljon egymással. Egyenes út viszi a jogi karra, s a jogi pályára. A megyei vezetők ezzel egyetértenek, ugyanis Gábort államigazgatási kádernek szánják, s ő azzá is válik. Dolgozik járási hivatalban, megyei tanácsnál, s végül beteljesedik a nagy terv, a megyei közgyűlés elnöke lesz (tegyük hozzá mindjárt: 1953-ban a megyei vezetők feltehetően még nem önkormányzatokban gondolkodtak).
Az elnök itt sem tud kibújni a bőréből. Két ülés vagy két közigazgatási határozat között telefesti a közgyűlés összes falát címerekkel, képekkel, ezt követően jön az épület homlokzata, végül a járda és az úttest.
Kollégái lelkesen ünneplik a művészt, egy részük művészetértésből és szeretetből, más részük karrierépítési megfontolásokból (utóbbiak azonban hiányos jogi és emberismereti tudással rendelkeznek, ugyanis az elnök a törvény szerint nem a munkáltatójuk, a szédelgő feldícséréseknek pedig az esetek jelentős részében nem ad hitelt, kivéve, ha valamelyiket szakmailag megalapozottnak véli).    
A közigazgatás és a festészet Gábor életében továbbra is kéz a kézben jár. A legnagyobb önkormányzati szövetség meghatározó vezetője lesz, s közben egyre-másra rendez műveiből kiállításokat. Méltóvá válik a közpiktor megtisztelő cím viselésére.
Ne kerülgessük most már az alapkérdés megválaszolását: tényleg szokatlan, furcsa, hovatovább érthetetlen az, ha valaki a jogszabályok által körülhatárolt szigorú, fegyelmezett közigazgatási világban dolgozva, korlátozhatatlan fantáziájú művésszé válik? Igen. Általában. A nagy

többségnél. De közpiktorunk képes volt azonosulni a közigazgatásban egyik mintaadónak számító angolok megingathatatlan véleményével, mely szerint a közigazgatás művészet, a társadalom szolgálatának művészete. Így tehát Gábor eddigi élete során két művészeti ágban alkotott. Az elsőt – kollégaként – meg tudom ítélni, s csak annyit mondok: esetében megérdemelt mellre került a Deák Ferenc jogász díj. A másodikról – jogászként – szakmailag megalapozottan természetesen nem tudok véleményt formálni. Minden bizonnyal ennek is köszönhetem a felkérést a mai megnyitóra.
Mit mondhatok mégis a kiállítás anyagáról?
Legelőször is azt, hogy az alkotás menete az évtizedek során láthatóan nem változott. A közpiktort megcsókolja a múzsa, de nemcsak csókol, hanem részletes leírást is ad a leendő műről. Gábor pedig ül (vagy áll, vagy fekszik, vagy megy, stb.) s a kép először minden elemében megjelenik, majd pedig beleég az agyába. Eddig a művészet, innen sima informatika. Kell egy deszkalap, meg egy copy gomb a fejben, ja és festék. A kéz, mint egy robotkar dolgozik. A kép elkészül, az alkotó pihen.
Közpiktorunknak sok múzsája van. S hogy a párhuzamok a végtelenben biztosan találkozzanak, azt is meg merem kockáztatni, hogy egyikük maga a közigazgatás. Nem veszi fel talán szépségben a versenyt a görög istennőkkel, inkább hasonlít az Éjféli hold című kép zöld békájára, de hatékonyságban verhetetlen.
Hölgyeim és Uraim!
A kiállítás címe: Iránytű.
Gondoltam, illene megfejtenem, hogy miért. Megkérdezni nem volt bátorságom a közpiktortól, az emberben legyen méltóság. Aztán mellém szegődött a szerencse. Kiderült, hogy az anyag egyik darabja is ezt a címet viseli. Megnéztem a képet és megvan a megoldás, de nem árulom el, találják ki Önök is! Egy segítséget azonban adok: tanulmányozzák figyelmesen a kép bal (hölgyeknek: jobb) alsó sarkában található kereket.
Jó szórakozást!

György István

Repró és szöveg Győrffy Árpád

 

Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre