Szomorúan olvastam, hogy 2019. június 30-án elhunyt Horváth Lajos festőművész. Nagyon szeretem a képeit. S ha valamikor, akkor most nagyon ideje van annak a fájdalmas elvágyódásnak, ami gyűrött papírcsónakjaiból, ókori elemekkel berendezett holdbéli tájaiból, hideg színeiből, alakjaiból sugároz.
Emlékezésként, tisztelgésként idemásolom egy 1996-ban készült írásomat, néhány régebbi fotómat róla és egy válogatást egy 2002-es veszprémi kiállításának képeiből.
–
Horváth Lajos első nyilvános bemutatkozása 1968-ban volt. A szombathelyi tanárképző főiskola diákjai nézték, vitatták meg képeit a pápai tanárbarát Szabó István, sokak által használt nevén, Csicsa társaságában. Addig csak úgy festegetett, csak valamikor ezután döntötte el, hogy komolyan kellene foglalkozni a festészettel.
A következő tíz év önképzéssel és munkával telt. 1980-ban hivatalos pecséttel művésszé fogadták, felvették a Képzőművészeti Alapba. A nyilvános művésszé avatás azonban csak az 1982-es Veszprémi Őszi Tárlaton következett el. Néhány képe igazi szenzációt jelentett a megszokott megyei palettán, de fogadtatása nem volt egyértelmű. Sokan azonnal hatalmas tehetségként kezdték tisztelni, amíg mások idegenkedtek a képeitől. Ami érthető is, hisz nem illet bele az éppen érvényes formai és tartalmi sablonokba. Egy évvel később rendezték első Önálló kiállítását Veszprémben, majd a szülőváros, Pápa kapui is megnyíltak előtte. Azóta az ország nagyobb városaiban láthatták képeit, többször szerepelt önállóan Budapest neves kiállítótermeiben, köztük a Vörösmarty téri Csontváry Galériában is.
Miközben “főállású” festőművésszé vált, élete nem sokat változott. Ma is, mintha a munkahelyére járna, ha fúj, ha esik, mindennap negyed nyolc tájban megjelenik a Kossuth utca feletti műteremben. Fél tízig-tízig dolgozik, aztán egy kávé a Márvány cukrászdában, kis beszélgetés a könyvesboltban, majd ismét festés este hatig, félhétig.
Így megy ez évek óta, mintha iparos lenne. Pedig szó sincs róla, a precíz munka ellenére művész maradt. Az első veszprémi önálló kiállításán egyik idősebb kollégája viccesen megjegyezte, hogy kár ilyen ember nagyságú vásznakat elpazarolni egy-egy képhez. Ő nyolc tájképet kiárusítana jó pénzért egy ekkora lepedőből és ennyi olajfestékből.
Horváth Lajos nem váltotta hálószobai tájképekre gondolatait. Nem is tehette, hisz képei igazán nem valók a hitvesi ágy, vagy a tévékészülék fölé. Hisz ahelyett, hogy belesimulnának a környezetbe, pihentetnék a rátévedő tekintetet, örök felkiáltójelként léteznek.
– Meg szeretném találni azt a küszöbhelyzetet, ami a racionális és az irracionális világot összeköti – fogalmazta meg tömören festői céljait.
Állandó jelrendszerrel dolgozik, már-már azt mondhatnánk, hogy a szimbolisták vonulatához tartozik. Képeinek visszatérő szereplői a sejtelmes drapériák, a félig szobor, félig hús-vér emberalakok, az egymásba nyíló tájak, a hol durva, hol szépen megmunkált felületű kődarabok. Sűrűn használja a Biblia, a görög mitológia motívumait, de nem ritkák a köznapi élet mozzanatai, tárgyai sem.
– Nem vagyok szimbolista – mondja magáról. – A képeimen megjelenő szimbólumokkal egyfajta hidat szeretnék építeni a tér és az idő között. A tárgyakkal jelzett időbeli síkokkal az emberiség történetének egy-egy szeletét akarom megjeleníteni, hogy végül eljussak a mához.
Hétköznapok nyelvén, részletesebben nem szívesen fogalmazza meg ugyanezt. Azt mondja, nézzük a képeit. Hisz azokban mondja el bővebben gondolatait. Tiltakozik az ellen is, ha valaki baloldali festőnek titulálja indulási körülményei és képei miatt.
– Nem tudom eldönteni, hogy ma mit jelentenek az ilyen kategóriák. Az én fogalmi rendszerem szerint Krisztus volt az első igazi baloldali, hisz kiállt a szegényekért, a betegekért a hatalmasokkal szemben, és meghalt a világ bűneiért. De ma mégsem szeretem ezeket a címkéket, hisz mindenki mást érthet rajta.
Egyszerűen megpróbál emberként élni. A saját nyavalyáin túl figyelni akar mások problémáira is – fogalmazza meg emberi hitvallását.
– A művésznek folyamatosan fel kell tenni a létezés legalapvetőbb kérdéseit. Tisztáznia kell, hogy milyen lesz az ember viszonya ahhoz a természethez, amelyben él. Milyen lesz az ember viszonya önmagához, a másik emberhez? Ha ezekre nem adunk pontos választ, akkor egyre nagyobb problémákat halmozunk fel magunk előtt.
Mi dolgunk a világon? – idézi a sokak által megfogalmazott kérdést ő is. Úgy véli, átmeneti időszakban élünk, most kell határozni arról, hogy merre megyünk tovább.
– Mindannyiunknak el kell dönteni, hogy elég-e a boldogsághoz, ha többet fogyaszthatunk. Vagy attól leszünk-e boldogabbak, ha megismerjük, megértjük saját helyzetünket, és ahhoz képest határozzuk meg tetteinket – vallja.
Győrffy Árpád
Ha érdekesnek találta, egy lájkkal vagy megosztással ajánlja másnak is!
Iratkozzon fel a Balatontipp.hu heti hírlevelére, hogy ne maradjon le semmiről! A feliratkozással hozzájárul adatainak a hírlevél küldéséhez szükséges kezeléséhez.(Adatvédelmi szabályzatunkat és tájékoztatónkat itt olvashatja)