Csukás István 81 évesen is ír, dolgozik, új történetekkel továbbélteti korábbi mesealakjait, de új alakokat is kitalál, mert az a legjobb dolog, derült ki beszélgetésünkből, amikor a nyarait Balatonszárszón töltő írót munkájáról, terveiről kérdeztem.
– A Sárkányfesztiválon kívül hogyan telnek a szárszói napjai?
– Nagyon szeretem a nyarat, mert ilyenkor hosszabbak a napok. Már hat órakor felébredek, és este nyolcig, kilencig élvezem, hogy világos van.
– Mit csinál napközben?
– Gyerekkorom óta horgászok. A vadászattal ellentétben ezt el tudom fogadni. Az az elvem, hogy az ember akkor küzdhet meg egy állattal, ha egyenlőek az esélyeik. Könnyű egy puskával messziről lelőni bármit, így ez inkább gyilkosság. Egészen más egy 40-50 kilós harcsával megküzdeni. Az esélyek ilyenkor nagyjából kiegyenlítettek. Másrészt pedig úgy látom a barátaimon, hogy a horgászás türelemre nevel. Ez egy nagyon nagy iskola. Bárcsak egy csomó ember tanulna türelmet!
– Tavaly azt mondta, hogy ilyenkor nem dolgozik.
– Így is van. Megfogadtam, hogy nyáron nincs munka, pihenni kell. Persze, ha úgy vesszük, mégis állandóan dolgozom, mert a fejemben folyton jár valami. Én ezt tekintem a munkám legszebb részének, amikor még bármit szabadon elképzelhetek. A munkának csak a következő lépése az, hogy leülök az írógép mellé. Erre általában csak akkor szokott sor kerülni, amikor már egy könyvről, színpadi darabról kötött megállapodás határideje nagyon rászorít.
Csukás István nagyon sok rajongónak dedikált az idei Sárkányfesztiválon is
– Mennyire hűséges a régi figurákhoz?
– Szívesen dolgozom velük. Hisz nagyon jó eredménnyel lehet jól bevált figurákat új helyzetekbe tenni. Így írtam például új darabot Gombóc Artúr figurájára a Játékszínnek, amit most is játszanak. Ez azért jó, mert a figurát már nem kell kitalálni, csak a “bonyolítást”. Nagy előny az is, hogy a figurát a gyerekek már ismerik. Elnézést, hogy Shakespeare-éhez hasonlítom a munkámat, de amikor például ismert Boccaccio novellákat dolgozott fel, ugyanígy megvolt az előnye, hogy kész volt a figura. Shakespeare munkája csak abban merült ki – ha szabad így mondani -, hogy színdarabot írt belőle.
– Az új figurák meddig élnek a gondolataiban, mielőtt papírra kerülnek?
– Nagyon sokáig. Akár úgy is, hogy tudatlanul. El vannak raktározva, mint gyerekkori emlék. Ilyen gyerekkori emlékből lett például a Bagaméri fagylaltos figurája, meg a neve. Ezt gyerekkorom óta hordtam a fejemben. Amikor egyszer megírtam a fagylaltos történetet, csak elővettem. Fontos az is, hogy szabadon mozognak a fejemben, mert így tudat alatt is alakulnak, változnak, tulajdonságokat vesznek fel, újakat talál hozzájuk az ember. Nagyon élvezem az alkotásnak ezt a részét, mert még semmi kötelezettség sincsen.
– A figuráknak lehetnek konkrét személyi előzményei, aki alapján a mesefigura megformálódik?
– Érdekes karakterek vannak, amikből építkezek. A Süsüben például érdekes az, hogy miközben ijesztő külsejű, nagyon szelíd. A Nagy Horgászra az a jellemző, hogy szenvedélyes horgász, de életében nem fogott halat, mert nem is akar. Ilyen egy jó figura, ami már elbír egy történetet, akire lehet szituációkat építeni. Van másik metódus is, például krimik és más cselekményes olvasmányok. Azoknál a cselekmény bonyolítása a meghatározó. Nagyon szeretem ezeket is, de nálam a mesékben a figura a meghatározó, a figura hordozza a történetet. Például a Süsü azért lett jó figura, mert megfordítottam a sárkányt, egy félelmetes sárkányról kiderült, hogy galamblelkű. Erre mindent rá lehet építeni, jönnek a sutaságai, tévedései. De így van ez a többieknél is.
Szakmai megbeszélés a Kutyánszky Kázmér avagy a versíró kutya kalandjai című zenés mesejáték szereplőivel
– Ha elkészült, papírra került egy figura, akkor már olyan marad, amilyennek született?
– Igen. Azért is, mert úgy jó, ahogy született, és egy helyzetben, történetben van. Ha módosítanám, az egész történetet meg kellene változtatni. Én szeretem megőrizni a dolgokat olyannak, amilyenek voltak. Így vagyok például a fiatalkori verseimmel is, amiket mostanában szívesen olvasgatok. Vannak benne sutaságok, más hibák, de szívem szerint valók. Eszem ágában sincs átírni. Volt költő, aki átírta a fiatalkori verseit, de ettől csak rosszabbak lettek annál, mint amilyenek eredetileg voltak. Ezek a versek úgy jók, ahogy abban a helyzetben, 17, 18 évesen megírtam, hisz akkor így éreztem.
– Vannak olyan írók, meseírók, költők, akiket példaképének tekint, akik komoly hatással voltak a gondolkodására, munkájára?
– Vannak kedvenc íróim, költőim, de én egy kicsit ebben önző vagyok. Úgy olvasom őket, hogy szétboncolom darabokra a fejemben az írásukat, és tanulok. Ahogy egy autószerelő is tanulhatja úgy a szakmát, hogy szétszedi az autót, és megnézi, mi mire való, hogyan működik a dugattyú vagy más alkatrész. Persze van egy másik szemem is, amivel közben élvezem a művészetet. Azt gondolom, csak így lehet a művészetet megtanulni. Közelről ismertem például a nagyon tehetséges Kondor Bélát. Úgy tanult festeni, hogy beült a Szépművészeti Múzeum pincéjébe és sorra másolta a falhoz támasztott remekműveket. Nem az utánzás volt a lényeg nála, hanem a mesterséget akarta megtanulni mások képei alapján, azt, hogyan kell az ecsetet fogni, milyen színt kell milyen szín mellé tenni. Az írás is ilyen. Nem lehet tanítani, csak ilyen módon megtanulni. Szétboncolok, darabokra szedek egy József Attila verset, hetekig, hónapokig tűnődök rajta, hogy miért így csinálta. Így tanulok ma is.
Csukás István két szemmel olvas – egyikkel boncol, másikkal élvezi az írást
– Visszatérve a munka második fázisára, az írásra, amit aztán mi is élvezhetünk. Mire számíthatunk mostanában?
– Szerencsére most is van legalább három szerződésem, amit teljesítenem kell. Karácsonyra mindenképpen jövök legalább egy új könyvvel.
– Régi vagy új szereplőkkel?
– Most teljesen újakkal, mert ahogy mondtam, olyan jó dolog eddig nem ismert szereplőket kitalálni, kialakítani.
Kép és szöveg Győrffy Árpád
Iratkozzon fel a heti hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről!
Szívesen segítenék készíteni én egy-két jelmezt